Tiltakozom, tehát vagyok

A felnőtté válás meghatározó élménye a tiltakozás, a nemet mondás és elutasítás képessége. A szülőnek nehéz perceket szerez ugyan, de hosszú távon meghálálja magát, ha nem ellenkezünk: hagyjuk a gyereket ellenkezni. Hogy megkönnyítsük a folyamatot, összeszedtük, milyen jellemvonásokat erősít a lázadás!

A primér nemet mondás és földön fetrengés korszaka szerencsére nem tart örökké. Miközben a kisgyerek megtanulja és megszokja, hogy mások elképzeléseivel szemben ő is képes érvényesíteni a saját akaratát, a kommunikációs módszerei is finomodnak és egyre összetettebbek lesznek. Roppant kreatívak tudnak lenni, ha ellenszegülésről van szó. Mielőtt döntünk a válaszlépésről, számoljunk háromig és jusson eszünkbe, mekkora jótétemény ez a személyiségfejlődésük szempontjából. Miért? Az ellentmondás és lázadás fontos mérföldkő az egészséges elszakadás és önállósulás útján.

Legyünk tehát megértőek és türelmesek, de nem kell feltétlen cinkostársává válnunk még a kamasznak sem! Az odaadóan jó fej szülő és nevelő ugyanis nem feltétlenül könnyíti meg az éppen forradalmi hevületben égő tini dolgát, aki úgy érzi, hogy lázadni csak neki van joga. Komplex érzelmi és szellemi játék ez ilyenkor, amelyben a felnőttnek csak sztereotíp statiszta szerep jut, és semmiképpen nem ő a főszereplő. A végén még az ellen fog lázadni, hogy segítünk neki lázadni. Ha tiltakozást szervez, azzal a saját bátorságát és önrendelkezési jogát akarja bizonyítani, azt ő akarja elkönyvelni sikerélményként, ő akar büszke lenni rá. Ha az iskola és a szülők is beszállnak a buliba, akkor már nem is annyira érdekes. Hiányzik a veszély, a rizikó, az önálló kezdeményezés. Neki kell kiállni a barikádra, nélkülünk. Ilyenkor jobb, ha vaskalaposnak tűnünk, vagy csendben eltűrjük, hogy szerintünk „fölöslegesen a vesztébe rohan”.

Bővebben a témáról a Gyereklélek 2018/3. számában olvashatsz.