Digitális detox kalandterápiával
A Z generáció – a mai 10–18 évesek – számára komoly szorongást okoz, ha nincs wifi, lemerül a telefon vagy nem kapnak elég lájkot, és ezáltal a „senki vagyok” érzést élik meg. Azt már tudjuk, hogy a digitális megvonás segíthet a szorongás csökkentésében, de ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen el kell vennünk tőlük a […]
A Z generáció – a mai 10–18 évesek – számára komoly szorongást okoz, ha nincs wifi, lemerül a telefon vagy nem kapnak elég lájkot, és ezáltal a „senki vagyok” érzést élik meg. Azt már tudjuk, hogy a digitális megvonás segíthet a szorongás csökkentésében, de ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen el kell vennünk tőlük a kütyüt. Adni kell valamit, ami igazi boldogságot nyújt a virtuális helyett.
Több mint 30 évvel ezelőtt jelent meg az első tudományos cikk a „kalandterápiáról”, azaz a „természetben fellelhető kihívások és a hagyományos terápiás módszerek előnyeinek kombinálásáról”. Ez a terápia nemcsak a tanulságos, fejlesztő kalandokról szól, hanem a természetbe való visszatalálásunkról is.
Egy erdőben ébredni saját építésű menedékben vagy egy függőágyban, hátizsákból élni, a patak vizében fürdeni, annak tisztított vizét inni, fára mászni, szikláról ereszkedni, társainkat segítve átjutni egy vízmosáson, egy 15 méter magas ősbükk tetejéről szétnézni, érezni, ahogy a szél ringatja ezt a hatalmas élőlényt (gondoltunk rá így valaha?), hallgatni a levelek susogását, vagy megmenteni egy horgászzsinórba gabalyodott vízimadarat életre szóló élmény. Szükségünk van rá.
Önmagunkról felépült tudásunk elsődleges forrása ugyanis az, ahogyan a különböző helyzetekben tapasztaljuk a saját aktív, cselekvő jelenlétünket. Testi érzeteink és az érzékszerveink közvetítik az információkat, amelyek által tanulunk magunkról, arról, hogyan működünk, hol húzódnak a határaink, milyen képességekkel rendelkezünk, miben vagyunk jók, mire van vagy nincs szükségünk, stb. A számunkra fontos személyek véleménye ezekről a tapasztalatokról és az eredményeinkről szintén hatással lesz a gondolkodásunkra. Ha nekik tetszik, amit látnak, akkor jó vagyok, ha nem, akkor rosszul fogom érezni magam.
A Z generációs fiatal tudása saját magáról legtöbbször csak tesztelésen alapszik. Ennek következménye lehet kamaszkori depresszió, amikor a „digitális önértékelés” nem mutat egyezést a valós társas térben szerzett tapasztalásokkal. A természetben zajló kalandterápiás programokon lehetővé válik az önmagunkról felállított elméleteink tesztelése és átformálása.
Egy erdőben ébredni saját építésű menedékben vagy egy függőágyban, hátizsákból élni, a patak vizében fürdeni, annak tisztított vizét inni, fára mászni, szikláról ereszkedni, társainkat segítve átjutni egy vízmosáson, egy 15 méter magas ősbükk tetejéről szétnézni, érezni, ahogy a szél ringatja ezt a hatalmas élőlényt (gondoltunk rá így valaha?), hallgatni a levelek susogását, vagy megmenteni egy horgászzsinórba gabalyodott vízimadarat életre szóló élmény. Szükségünk van rá.
A Harwardi Egyetem professzorának, Edward O. Wilsonnak „biofília-hipotézise” szerint „kényszert érzünk, hogy az élet más formáival legyünk kapcsolatban”. Így van ezzel még az a társas érintkezésben elutasító autista fiú is, aki némán ül a szobában addig, míg Bobby, a terápiás kutya meg nem jelenik a térben. Pár perc múlva már beszél hozzá, és néhány találkozással később már az „ül, fekszik, áll” gyakorlatsoron dolgoznak együtt. Richard Louv a Last child in the woods című könyvében mutatta be a „természethiány-szindrómát”, amely ugyan (még) nem szerepel a DSM-ben, de csak a természetben való aktív mozgással és tudatos jelenléttel lehet ellensúlyozni.
Bővebben a témáról a Gyereklélek 2018/3. számában olvashatsz.
