Hogyan nevelj boldog gyermeket?

A Harvard Egyetemen csaknem nyolcvan éve követik nyomon több száz ember életét, hogy kiderítsék, min múlik a boldogság. Úgy tűnik nem segít, ha igyekszünk megkímélni gyerekünket a csalódásoktól, helyette nyolc ponton is erősíthetjük mentális immunrendszerét.

“Felhőtlen gyermekévek”– szinte állandósult szókapcsolat ez. De jár-e automatikusan ez a jelző a gyerekkornak? Hiszen minden elégedetlen, szorongó, szomorú vagy dühös felnőtt gyerekként kezdte, és tudjuk: a boldogságra/boldogulásra való képességünk szempontjából pedig meghatározóak a korai éveink. Életünk legérzékenyebb korszaka az első néhány évünk, amikor a legjobban függünk a környezetünk visszajelzéseitől, figyelmétől. Mindent, de mindent magunkra veszünk, és még kezdetlegesek az elhárító mechanizmusaink. Óriási szükségünk van a feltételek nélküli elfogadásra, a felnőttek nyújtotta stabilitásra, a mindig kapható szeretetre. Márpedig a való világban néha elzárják a csapot…

A boldogság és a siker összetevőit kutatva a pszichológusok a kétezres évek elején állították fókuszba a reziliencia fogalmát, amit legpontosabban talán pszichés ellenállóképességként fordíthatunk le. Segít alkalmazkodnunk a változásokhoz, és talpra állni a bukások után. Az eredetileg a fizikában használt szakkifejezés pszichológiai vonatkozása először az 1970–80-as években bukkant fel – mára pedig a gyereknevelési könyvek visszatérő eleme lett. A mentális alkalmazkodóképességet több tényező bástyázza körül, és szülői támogatással mindegyik fejleszthető.

Mind közül a legfontosabb talán az önbizalom. Carol Dweck amerikai pszichológus fedezte fel, hogy az önbizalmunkat alapjaiban határozza meg, rögzült vagy fejlődő szemléletre épült-e.
A rögzült szemléletre jellemző az elképzelés, hogy a képességeink velünk születettek. Ebben az esetben az önbizalom sérülékenyebb, mivel egy-egy kudarc a személyiségünk egészét minősíti. Ilyen jóindulatú visszajelzések építgetik az önbizalomcsapdát: “Különleges vagy” vagy “Te vagy a legügyesebb!” Dweck szerint ilyenkor az erőfeszítést, az elvégzett munkát, a jó eredményt a gyerek előnyös tulajdonságaként azonosítjuk. Akit az okosságáért vagy ügyességéért dicsérnek, hajlamos lesz kerülni a kihívásokat, mert nem kockáztatja, hogy kiderüljön róla, mégsem olyan jó. Akinek az erőfeszítését, kitartását díjazzák, az a befektetett munkájára lesz büszke, és ha a munka egyszer mégis balul sül el, az nem minősíti őt magát. Képzeljük el, hogy óvodáskorú gyerekünk segít a boltban vásárolt holmit bepakolni a szatyorba. Mit mondunk neki köszönetképpen? „Ügyes vagy!” vagy inkább: „Ezt ügyesen csináltad, jó, hogy segítettél, köszönöm”? Hosszú távon nagy a különbség, mondja Dweck.

A fejlődő szemlélet az önbizalom terén azt jelenti, hogy tudjuk, a képességeink a befektetett munka árán fejleszthetők. A hibát tanulási lehetőségnek tekintjük, és ez fontos megküzdési stratégiát ad a kezünkbe.
Jesper Juul, az elismert dán családterapeuta a szülők másik félreértésére hívja fel a figyelmet. Szerinte amikor a gyerek azt kiáltja a csúszda tetején: „Nézd,anyu!”, nem arra vágyik, hogy értékeljük a csúszási teljesítményét. Csupán azt szeretné, hogy vegyük őt észre. „Jaj, de ügyes vagy!”, kiáltjuk oda neki, és ha a gyereknek korábban eszébe sem jutott, hogy neki ügyesnek kellene lennie a csúszdán, most már tudja. Pedig elég lenne odaintegetni: „Szia, látlak!” Csak igazoljuk vissza az élményét. „Társadalmunkban elterjedt elképzelés, hogy a dicsérgetés erősíti az önbizalmat; ebből adódóan sokak egója vált egy túlfújt lufihoz hasonlatossá. Ez a lufi a legkisebb behatásra szétdurran” – írja Juul. Értékelő dicséret helyett személyes reakciót adjunk, tanácsolja. Például ha a gyermekünk átnyújtja a rajzát, a szokásos „Jaj, de ügyes vagy!” helyett kérdezzünk: „Ez a cica háza?” vagy: „Ezt nekem rajzoltad? Köszönöm!”

A további hét fontos hozzávalóról a Gyereklélek 2018/3. számában olvashatsz.