A szerkesztő levele – 2018/2

Kisgyerek és a nagy drámák kézenfogva járnak.  Sokszor csak ötperces drámákról van szó: miért nem szabad a falra firkálni, miért csak a tesónak van ma szülinapja,  miért nincs ideje anyának, hogy strandra menjünk?  Más drámák mélyre mennek, és terápiás téma lesz belőlük.

Mi teszi olyan sérülékennyé a kisgyereket? Most és mindörökké alapon gondolkozik. Mindent magára vesz, a világában miatta, érte vagy ellene történnek a dolgok. A nemleges válaszokat személyes elutasításként éli meg.

A környezete – elsősorban a szülei – véleménye és reakciói formálják az énképét.

Hogy mégis átvészeli a drámákat, az nagyban köszönhető az énvédő mechanizmusainak. Nehéz érzelmeit megtagadhatja, elnyomhatja, helyettesítheti, másokra vetítheti, lehasíthatja önmagáról. A védelemnek viszont „ára” van: torzul
a valóságérzékelés, és nem születik valódi megoldás. Mégis van az elhárító mechanizmusok között egy, amelyben többet látok egyszerű kármentesítésnél. Szublimációnak nevezzük  az elfogadhatatlan impulzusok elfogadhatóvá tételét. 

Általában tudatalatti tevékenységről van szó, például amikor az agressziót sporttal vezetjük le. Átlényegítés az is, ha valaki mondjuk betegeskedő szülő mellett nőtt fel, és az ebből fakadó szorongása az orvosi pálya felé tereli.

Miért ne taníthatnánk a gyereket tudatos szublimálásra? Nem lenne nagyszerű, ha a nehéz érzelmeket kreatívan fordítaná át öngyógyító cselekvésbe? Van az a mondás, hogy ha az élettől citromot kapsz, csinálj belőle limonádét. Ezen a  szemléletes példán keresztül akár egy  kisgyereknek is elmagyarázhatjuk, mit jelent a legjobbat kihozni egy savanyú helyzetből.

Ha jobban belegondolok, az is szublimáció, amikor az énvédő mechanizmusból megküzdési stratégia válik.