A vicc és a határa

A nevetés fontos szerepet játszik az agy fejlődésében. Fokozza a vér áramlását az agyban, egy kiadós kacagás után energikusabbnak és éberebbnek érezzük magunkat. Könnyebbé válik az összpontosítás, fogékonyabbá válunk a tanulásra. De a humor nem mindig pozitív: egy ártatlan nevetéssel is könnyen meg lehet bántani valakit. A határokra pedig nekünk kell megtanítani a gyereket.

Évekkel ezelőtt egy kísérlet arra jutott, hogy a csecsemők fél- és egyéves koruk között a szüleik reakcióit figyelve kezdik tanulgatni, hogy mi számít mulatságosnak. Kétértelmű helyzetekben utánozzák a felnőtteket, kacagnak a szituáción, illetve maguk is elkezdik ismételni a nevetésre okot adó gesztusokat (pl. kukucs játék). Egyéves korukra már képesek önállóan is felfedezni a számukra humoros helyzeteket. És ez jó, hiszen a humor az élet sója. Ám létezik olyan fajtája is, amely inkább fájdalmat és zavart okoz, mint örömöt.

A saját humoruk segíti a kicsiket a szociális szabályok feldolgozásában. Egy kétéves például viccesnek találja, hogy a földre kakilást imitálja, mivel ekkor épp központi téma nála a bilire szoktatás. A durva poénok helyére később lép be a finom irónia (már akinél belép), mivel ennek befogadása erősebb elvonatkoztatást, cizelláltabb kognitív működést feltételez. A legintelligensebbek akár már hároméves korukban is képesek alapszinten érteni az iróniát, de az átlag inkább ötéves kora táján kezd ráhangolódni a burkolt poénokra. Háromévesek esetében egyébként jellemző, hogy rettentő jókat kacagnak abszurd állításokon, pl. „nézd, oroszlánkezem van!”, a négyévesek már hihetetlen történeteken kacarásznak – „és akkor ott volt egy rózsaszín ló, és megette a felhőket”. Ebben a korban a félelmek csillapítására is alkalmas, ha viccet farag belőlük a gyerek. Pl. az olvadó hóember „meghalt”. Az öt-hat évesek pedig rákattannak a faviccekre, amiken egymás között roppant jól szórakoznak. Sokszor ismétlik el a viccet, aminek elsőre sikere volt, és imádják a hasra esős, falnak szaladós jeleneteket.

Bővebben a témáról a Gyereklélek 2018/3. számában olvashatsz.