A gyerek tőled tanul a szerelemről

Valamikor kora óvodás korunk táján megtapasztaljuk az első szerelem minden szépségét – és jó eséllyel a szívfájdalmát is. Ez a „szerelem” az ellenkező nemű szülőhöz fűz, és ebből fakadó tapasztalataink nagy hatással lesznek az énképünkre, és mintát adnak felnőttkori párkapcsolatainkhoz is.

Ideális esetben szerelmünk „egészséges” viszonzásra talál, vagyis a szülő érzelmileg és fizikailag is elérhető, stabil pont, feltétel nélkül jár a szeretete, a kettőnk közti határokat is szeretetteljesen húzza meg. Empatikusan kezeli tőle való függőségünket, támogatja fokozatos leválásunkat is, ami feltétele az ellenkező nemű kortársainkhoz való közeledésünknek.

Amikor azonban a szülő érzelmileg nem stabil, elutasít, bántalmaz vagy épp ellenkezőleg, arra használja a gyermeki rajongást, hogy betöltse a saját hiányait, könnyen elakadhatunk ebben a szakaszban, szaknyelven „fixálódunk”. Ez pedig később megnehezítheti, hogy kiteljesedjünk a párkapcsolatainkban.

A nemi identitás kialakulásával járó érzelmi kavalkádot Freud Ödipusz komplexusnak nevezte el, jellemezve a kisfiú imádatát anyja iránt és féltékeny vetélkedését az apjával. A kislányok pszichoszexuális versenyét az anyjukkal az apa birtoklásáért pedig feminin Ödipusz attitűdnek keresztelte el (később Carl Gustav Jung inkább az Elektra-komplexus kifejezést használta a jelenségre). Korábban senki nem foglalkozott a gyermeki szexualitással, Freud úttörő szerepe tehát megkérdőjelezhetetlen, de az Ödipusz-kérdéskör az egyik legvitatottabb tézise maradt. Ám az kétségtelen, hogy az ödipális szakasz mindannyiunk fejlődésének természetes része, és általában 3–6 éves kor között, ideális esetben nagyobb viharok nélkül lezajlik.

Amikor az apából rivális válik, felüti a fejét a féltékenység és a düh, amikor ő az anyához közeledik. Ezeket az érzéseket azonban a kisfiúk nehezen kezelik, bűntudatot és szorongást ébresztenek bennük. Freud elmélete szerint ezért szembesülnek ebben a korban az apa erejétől és a megtorlástól való félelmeikkel is (az ún. kasztrációs szorongást ma inkább szimbolikusan értelmezzük, valamilyen képesség elvesztésétől való a féltékenység és a düh, amikor ő az anyához közeledik. Ezeket az érzéseket azonban a kisfiúk nehezen kezelik, bűntudatot és szorongást ébresztenek bennük.  Ezt a sok ellentétes érzelmet úgy oldják fel magukban, hogy elkezdenek azonosulni az apjukkal (affiliáció) – pl. szerelnek, építenek, férfias sportokat űznek –, miközben az anyjukról egyre inkább leválnak (differenciáció), és már nem várnak tőle kizárólagos szeretetet. Ha azonban a szülők túl engedékenyek, és nem szabnak határokat a gyereknek, amikor az kisajátítja az anyát, rögzülhet a viselkedése. Felnőtt férfiként majd olyan párt keres, aki feltétlen imádattal veszi körül, és mindenben kiszolgálja.

Ezzel szemben a túl szigorú elvek alapján nevelő anyák letörik a kisfiúk kezdeményező kedvét és önbizalmát, ezzel fixálva őket egy nehéz függőségben. Ez a dinamika „megágyaz” azoknak a párkapcsolatoknak, amelyekben a partner egy örökké elégedetlen személy, aki érzelmileg nehezen elérhető, újra és újra bizonyítani kell neki. Függőségre kondicionálnak azok a szülők is, akik párkapcsolati gondjuk elől a gyereknevelésbe menekülnek, és „egyetlen igaz társukként” kezelik fiukat vagy lányukat.

A túl engedékeny vagy túl szigorú nevelés a lányok kapcsolati dinamikájára is negatívan hat. Apa kis hercegnője felnőttként is elvárja majd a férfiaktól a kritikamentes imádatot, náluk az adok-kapok sosem kerül egyensúlyba. A túl szigorúan fogott lányokban a szexualitás bűntudattal és szégyennel társulhat, a párkapcsolataikban is megjelenik a folytonos önhibáztatás. Gyakori típus az állandóan elfoglalt apa, aki nincs jelen a lánya életében, de ha igen, csendben kell őt kerülgetni, mert dolgozik vagy fáradt. Viselkedése azt üzeni: alkalmazkodj, várd ki a sorod, mert sok minden fontosabb nálad. Mellette csak jó kislánynak lehet lenni, elfojtott vágyakkal, türelmesen áhítozva.

Bővebben a témáról a Gyereklélek 2018/3. számában olvashatsz.