Szerkesztői levél 2018/3

„Harmincévesen is azon nyammogni, mi történt veled gyerekkorodban: szánalmas. Az már rég elmúlt” – mondja Z., aki amúgy a legtöbb párkapcsolatában ugyanazt a dinamikát ismétli.
Érzelmileg elérhetetlen nőkkel hosszan tud se veled, se nélküled meccseket folytatni, mindenáron igyekszik bebizonyítani nekik, hogy érdemes a szeretetre. Behódol, rendelkezésre áll, intézkedik, próbál nélkülözhetetlenné válni. Ezek a kapcsolatai rendre a teljes kifáradásig tartanak. Ha néha-néha olyan barátnője is akad, aki rajong érte, hamar elkezd unatkozni, ő maga válik flegmává, elutasítóvá, aztán lelép. Az édesanyjával nincs jóban, haragszik rá, amiért olyan sokáig magával volt elfoglalva, szabadságvágytól hajtva nagyon korán önállóságra, önellátásra nevelte Z-t. Viszonyuk mára megfordult, időskorára a mama belassult, és vezeklő üzemmódra váltott, egyre csak várva, mikor néz felé Z., mikor lesz rá szüksége? A férfi azonban anyagilag ugyan támogatja – nagyvonalúan, mert ő aztán nem lesz cserbenhagyó –, de a közeledési kísérleteket lerázza magáról.
Aztán elveszti az édesanyját, és ettől teljesen összezuhan. Aktuális párkapcsolatában egyre gyakoribbak a dühös kitörései, mintha az anyja helyett immár a barátnője fejére olvasná rá, mennyire elege van az önzéséből. Kettejük között néha szóba kerül a gyerekvállalás, de Z. annyit dolgozik – a munkájában megszállott, kötelességfókuszált –, hogy egyelőre nem lenne ideje a családjával foglalkozni. „A gyereknek viszont sok figyelem kell” – teszi hozzá rezignáltan. És ő csak tudja, hiszen jól ismeri azt a négyévest, aki még mindig magányosan üldögél a tévé előtt a régi lakásban, várva, hogy mikor fordul a kulcs a zárban.